Szerző

Sári Szabolcs

Életkor: 32 év
Népszerűség: 64 figyelő

Adatlap

Szerző figyelése

Vers

A verset eddig 216 alkalommal nézték meg.
Publikálás időpontja: 2012. szeptember 9.

Megosztás

Szerzői jogok

A vers a szerző és a Poet.hu forrásként való megjelölésével, nonprofit céllal szabadon utánközölhető.

A vers átdolgozásához a szerző engedélye szükséges.

Címkék

Ehhez a vershez még nem tartozik címke.

Kedvencnek jelölték (2)

Keress pénzt online kérdések megválaszolásával! (x)

Sári Szabolcs

Ima az Éghez, a Szélhez

Ó, te végtelen,
gyermek és anya, fekete és kék,
éber és alvó
tünékenyen valós álomkép,
ki megérintesz,
átkarolsz,
dobbanó szív odúján át
bordáim tágas udvara alá vándorolsz,
és forogsz, összezuhansz, majd tágulsz,
ó, szellő puha bőre,
hű társam túl az örökkévalón,
lehulló csillagoknak őre:
ki vigyázod, mint lent a földet,
úgy fent az eget,
a folyót, az erdőt,
a völgyet, a hegyet,
s a végtelennel játszó fellegek
aranyszínű fonalát;
a horizont lágy,
vékony vonalát.
Te büszke hölgy, te dallamos kislány,
kísérj utamon, tovább és tovább,
szelj velem űrbéli tengert,
s hol a levegő a legritkább:
ott vesd meg az ágyam
hasított hajnal csengő cseppjeiből;
párnám pedig a Hold sötét oldalának fénye legyen,
s a lehullott csillagok emlékeiből
építsd fel,
sződd meg az álmom.
Bennem a lélek kattogó gépezete már meg-megakad,
a szívem kőszikla: neked adom,
és kérlek, vidd messze,
és ne hozd vissza.
Vidd oly helyre, ahol a kőszíveket gyűjtik
hegynyi halomba
És őrizd.
Én eltűnök,
halványulok,
és talán árnyéknak lenni is megszűnök,
de ha hozzám mégis visszatérsz,
hozz magaddal egy virágmagnyi szivárványt,
hasítsd fel hegedő mellem,
törd át a csontommá lett márványt,
és hol vénák üres koszorúja
ásít szomorú szemmel,
ültesd el csíráját a színeknek,
tápláld télbe hűlő, veszni látszó érzelemmel,
és talán dobban még újra.
Hű társam: szél, és végtelen ég;
tollavesztett pegazus-szárnyaimban
a tűz majd egyszer újra ég,
és lesz még egy utolsó röptém,
hogy megkeressem az utolsó égre festett szivárványt,
és a tűz akkor majd főnixként robban új csillaggá,
mi átölel eget, s földet, és százezer színt...
...majd aláhull, és kioltja tüzében az utolsó lobogó sárkányt.

Hozzászólás írásához regisztrálj vagy lépj be!


danaiz2012. szeptember 13. 08:17

Gratulálok! Gyönyörűek a képeid. Az utolsó mondat, a lezárás, sokáig megmaradt a szívemben. Üdvözlettel: danaiz

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom