Szolomájerné Varga Krisztina

Merengés

Fehér felhők úsznak gondolataim egén,
Mint habos vitorlák a vágyódás tengerén.
Föltűnnek a távoli horizonton,
Míg reményt vesztve a hullámok közt fuldoklom...

Köröttem az élet - mint szétszórt deszkák.
Sodornak magukkal a sötét éjszakák.
Velem együtt merülnek, s kidobják a habok,
Csöndes holdfény ölel át, s én egymagam vagyok...

Zátony rázta hajó törmelékei között
Az emlékek tengerén magányos üldözött:
Szemem előtt filmszalag, megannyi csodás kép,
Édes álomvilág, mesebeli tündérrév...

Föl nem foghatom, mi történt velem,
Átok tüze éget, hamvasztja mindenem!
Gyémántkavics vagyok, míg ő lábbal tipor rajtam,
Érte ragyogok csak, habár nem így akartam.

Kívánom, hogy szívét oly őrjítő vágy mossa,
Mely enyésző lelkemet folyvást mardossa!
Mégis szavai nyomán a kínzó kétségek
Sziporkázó, izgalmas bizsergéssé szelídülnek...

Agyamban szikrákat szórnak, magot vetnek,
Csírát hajtva fázó csontjaimba épülnek...
S egy fuvallat hozzá biztosan elsodor,
S befogad, mint homokszemcsét a sivatagi por...

Lényemet fodrozza, mint sós, meleg
Tengeri szellő a szelíd vizeket.
Létem puhán elsimul a légben,
S fölszállok érzéseim szárnyaló egében...