Szerző
Gora György Sándor

Gora György Sándor

Életkor: 33 év
Népszerűség: 9 figyelő

Adatlap

Szerző figyelése

Vers

A verset eddig 315 alkalommal nézték meg.
Publikálás időpontja: 2012. július 31.

Megosztás

Szerzői jogok

A vers a szerző és a Poet.hu forrásként való megjelölésével, nonprofit céllal szabadon utánközölhető.

A vers átdolgozásához a szerző engedélye szükséges.

Címkék

Ehhez a vershez még nem tartozik címke.

Kedvencnek jelölte

Gora György Sándor

Talán Majd Egyszer

Merengve tekintek a világra,
E szürke hajnal hasadtára.
Cigarettám füstje száll tova,
Szélnek szavára,
A napsugár foszlányait
Derengősre varázsolja.

A szél kacagva játszik a lombokon,
Melyek fakó barnába öltöztek e napon.
Megragadja,
Messze repíti szerteszét,
A száradt falevelek százait.
Csörgő hangjukon dalolják,
Az elmúlás énekét,
Hallom őket;
Magányomban állva itt.

A fa lombja felfedi rejtekét,
Egy madárpár elhagyott fészkét.
Üresen és hangtalanul,
Roskadozik az ág tövében,
Ázottan mállik szét a télben.

Rád visszaemlékszem,
Miközben a magány mardossa szívem.
Emléked festi meg a komor telet,
Ami már tudom,
Hogy szomorúbb is lehet.

Régvolt szép idők emléke,
Szívemnek jólesőn fájó sebe.
Mosolyod fénye,
Mi a búskomor reggelt is szebbé tette.

Szemeid a tavaszi ég,
Hajad a nyíló vörös rózsa.
Bőröd a szűz hó,
Tapintása selyem.
Ajkad az édes méz,
Csókod a kegyelem.
Életemben már csak dallam,
Minek hangjait még zengi szívem.

Tudom, hibáztam,
S magam vagyok,
Kinek köszönhetem.
Nincs harag irántad énbennem,
De neked mégis hazudtam.
Hűtlen voltam;
Azt mondtam.

Hazudtam,
Hogy ne láthassam a tavaszi eget,
A nyíló rózsát többet;
Se a szűz havat,
Ne tapintsam a selymet.
Ne érezzem ajkamon azt a mézédeset;
Ne kapjak többé kegyelmet.

Mára más az, ki kapja eme kegyet,
Fájó és mégis ad némi enyhet.
Hogy tudom,
Vele életed boldogabb lehet;
Mint velem valaha is lehetett.
Nem állhattam volna látni,
Téged más karjában találni.
Elűztelek hát messze magamtól,
S utálatot keltettem magam iránt;
Magadtól.

Jobb lett-e sorod?
Nem tudom,
De nem neked való volt
Az én sorsom.

Még mindig fáj a hiány,
S még mindig társam csak a magány.
Néhanapján persze jő,
Némi enyhet adó búfelejtő.
De megy is tova,
Hiszen szándék tőlem;
Nem marasztalta.

Lassan hallani sem vélem a hangokat,
Mit előtte zengett szívem oly sokat.
De, azóta is búskomor minden reggel,
S engem fakó sötéttel ölel.

Ez a vers a Ha Eljő Az Éjközép c. versem párja; a kettő közt kb. 6 hónap telt el...

Hozzászólás írásához regisztrálj vagy lépj be!


1234...(szerző)2012. július 31. 14:38

:) Köszönöm szépen.

Csirpike2012. július 31. 11:50

Szép melankolikus hangulatú vers... a természeti képeket gyönyörűen fested! Gratulálok Neked! :)

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom