Prok Dávid

Azon téli esték...

Azon téli esték egyikén
szobám ablakán kinézvén:
csak-csak belopódzik szemembe
egy titkos, vélt panoráma -
elmém elmerül a sötétségben...
Három csúcsos nyárfa
- megannyi hegyes lándzsa -
lámpafényben fürösztve áll.
Mögöttük feszül a sövény;
fénylepte bozontos sörény:
ahol autó nagy ritkán áll,
ott lustán szanaszét terpeszkedik
rejtelmes, elhagyatott sora.
Aztán a tankert sejteti magát;
előlem megbújnak a dolgok -
alattomban, félve meglapulnak...

Újabb fények, s valami mutatja magát
- gyéren fénylő üvegházak sorakoznak.
Merev, tussal húzott körvonalak,
feketén palástolt hideg falak,
csupasz fák, csenevész bokrok,
ilyen-olyan megbújó alakok.
S lám, mégis mozog egy árny:
talán egy macska - ez talány.
Lélekben búvó, alantas ármány...

Hátrébb, épületei két iskolának;
most nagyrészt üresen állanak -
bennük most talán csak takarítanak;
később, akár kísérteni járnak...
Függönyös ablakokon át, innen-onnan
megtört fényár szűrődik ki
s rávetül a nedves aszfaltra:
két vászonra eképpen festeget nagyban...

Odébb, látok egynéhány utcai lámpát,
keresek fényüknél egy ismerős szempárt
- így találsz majd haza téli fagyban...
Néptelen utcák pókhálója,
mely egyszerre durva és selymes;
mindezek mögött ott a kocsma -
a részletek emberi gócpontja:
ahol maradni kellemes,
midőn várva vár, s marasztal.
Mindig, így most is, hív egy asztal,
rajta pihen a teli kancsó fröccs;
nekem nemes-egyszerű ital.
Mert, hogy bűvköréből lassan kiérek,
az égre aztán felnézek;
valamely lakások ablakai fénylenek
- ám feljebb, sokkalta feljebb nézve:
(a földi létből tovább lépve)
messzi-messzi, távoli ablakokban
szintúgy világosság bólogat.
Ím, gyönyörködve a csillagokban,
próbálom megfejteni sorsomat...