Halász Kata

Majd idővel múlik a fájdalom...

Fejem felett fekete fátyol.
Könnyeim, mint nyári zápor.
Kihűlt szívem nehéz, akárcsak a jég.
Szerethetek-e (rajta kívül) mást még?
Ő itt hagyott,
számomra halott.
Más ember lett,
aki engem nem szeret.
Fáj, hogy "ő már nem létezik."
Ezért sokan kérdezik:
- O te lány, mi bánt téged,
hogy szádra mosoly nem téved?
Régen te voltál a "ragyogó boldogság."
És most?Mintha a sírodat ásnák...
- Jól vagyok én-hazudom hirtelen,
pedig tudom semmi sincs rendben.
Igenis bántja a szívem minden szava,
mosoly nem is lesz, míg homályos az ő arca.
Régen, igen régen voltam már "a boldogság",
és ott mélyen bennem ezt elásták.
Könnyebb eltemetni magamban minden fájdalmat,
és magamban tartani minden bántalmat.
Hisz ki értené ezt a makacs, makacs lányt,
csak magának parancsolhat állj-t.
És, ha majd eljön az ideje,
talán felmelegedik szíve.
Talán mosoly görbül sápadt arcára,
s a legnagyobb félelmei dacára.
Talán szeretni fog mást, és fellobban egy parázs,
majd egyszer, majd máskor... talán.