Berta Judit

Egy barátság kezdete

Őszi napon sétáltam haza egyedül,
Gyermekként, ki a világ elől menekül.
Kis szívem sötét bánattal volt tele,
Mert csak kihasználták, játszottak vele.

Úgy éreztem, megfojtanak a könnyek,
Aztán ezt éreztem: csak jönnek, jönnek.
Akkor kicsit megkönnyebbültem,
S egy kis zöld padra leültem.

Vártam... Hátha valaki arra jár,
S tiszta szívből két karjába zár.
És mikor már nem is vártam,
Az út túloldalán valakit láttam.

Csillogó szemében mosolygott a fény,
Gyönyörű látvány volt, ez tény.
Rám mosolygott, megfogta kezem,
Felhúzott a padról, s elsétált velem.

Szólnia sem kellett, már tudtam ki ő nekem,
Ő az, kiért akár tűzbe is tenném a kezem.
Hogy nincs jó dolog az életben? Szamárság!
Hát mire való az igaz, örök barátság?!