Szabó Balázs (Poetagramm)

Ősz

más szövésű ruhát ölt bőrömre,
mielőtt belém látna mindaz, mi oly hideg,
vannak még szavak, azok ragadnak ki
az életből,
mormolok belőlük benső monológot,
miképp robajként szüli a szelet a
tűlevelű erdőkkel terhes gyomrú Kelet.

októberi látóhatár,
jelen s jövő közt búvó szakadék,
mert még oly sok hamis történet kering az életről,
mi nyughatatlan vadregény.
a falevelek valahol bizonyosan végtagok,
tenyerek s talpak napokon át váltva:
ütvén-taposván ki magukból dagadó színük,
s marad, mit igazán beléjük rejtett a nyár:
nem fakó, de vizenyős és fáradt a szív.

az állandóság csalétek, ehetetlen tompulás,
míg a változás pettyezik a lelken súlytalan,
s fáradtan tarkállik, mint olajfolt a víz tetején,
összeállva, de apránként tanácstalan
lobban fel arra a sok emlékre,
mivel szüntelen becsap a halál.