Pusztai Mesi (Zenebohóc)

Napzuhanás

Fogadj be, te hatalmas mindenség,
Hadd repüljek az ég felé, gyönge szárnyaim,
Engedd, hadd leljem meg az örökkévalóságot,
hadd fedezzem fel, mibe teremtettél,
mit rám bíztál, hogy leheljem be a
szerelem, a vágy, az élet leheletével, mi néha
felmelegít egy szomorú nyári éjjelen, mikor
tán úgy érzed: álmodni már nincs miért?
Hát ezért élj, élj, csak élj, míg szíved dobog,
még könnyed mosollyá formálódik,
napfényként csillan meg lelked tengerén.
Szeresd hát ezt a néhol görbe vonalat,
táncolj rajta, s tanulj meg énekelni, utánozd a
madarat az égen, ki csak száll fel a kékségbe.
Néhol megpihen, hát te is pihenj, ne siess, hanem élj!
Éld meg a mámort, éld meg az élet apró értelmét!
Nyisd ki lelked, és zenélj annak, ki némán él!
Ezt kérem hát tőled, fogadj be, hadd legyek hírnököd,
Te színes, hullámzó mindenség.
Felveszem jelmezül színeid,
hajamat szellőddel fésülöm,
könnyeim majd kezeddel törlöd.