Borhi Tamás

Téli patak

Fehér lett a táj, mint nagy hóvirágmező.
Ősz elsuhant. Télbe öltözött az erdő.
Kemény jéggé fagyott erdő fái alatt
A hidegtől, ami nyáron folyt: a patak.

A patak is már csak befagyottan lépked,
Halálos jég alatt csörgedez az élet.
Jég alatt a halak tavaszig elélnek,
Ott várják megbújva lent végét a télnek.

A fák elsápadnak kinn a kemény fagyban,
Zúzmara öleli ágaikat halkan.
Halálos ölelés, mi a fát megfojtja,
De ezt a tél-béklyót kikelet feloldja.

Kinn a fagyos szellő kegyetlenül tombol,
A pataknak partja nem látszik a hótól.
Tomboló szél, hova a havat felhordta,
A patak és partja a hónak lett foglya.

Csörgedez a patak. Lassan, mint vénember.
Fodrozódás helyett fagyottan, dermedten.
A nyáron rohanó most lassan vánszorog,
Mint megőszült ember, olyan lassan mozog.

Patakparti fákon nem énekel madár,
Mindent betemet a fehér ruhás halál.
Csendes a levegő. Már csak a szél süvít,
A halál hóleple itt mindent beborít.

Csillámló jég táncol a patak felszínén,
Ezt látja, ki arra megy, és ezt látom én.
Megdermedt hullámok úsznak a víz színén,
Mindenhol ő az Úr: a hó, a jég, a tél.

Tél végén a patak hirtelen felébred.
Rohanva int búcsút fogva tartó télnek.
De a várt olvadás majd akkor jön el csak,
Ha telet felváltja a régen várt tavasz.

A fehér patakpart leveti ruháját.
Mint ébredező sas, mely kitárja szárnyát.
Színesbe öltözik fehér után végre,
Téli patak ébred tavasznak hírére.

Nyújtózkodva ébred álmából a patak,
A vánszorgás után rohan a fák alatt.
Megújul a folyó. Sebessé lesz holnap,
Mikor az utolsó jege is elolvad.