Martinovics János

Pár őszinte sor egy párhuzamos világból

Ott, a macskaköves téren
végre megfogtam a kezedet,
ahol éreztem, hogyan fut az erezet
sima bőröd alatt, benne az élet,
s mélybarna szemedben a szerelem.
Ahogyan rám nézett a két tekintet,
máris játszottak az elemek,
ahogy felszabadult a sokévnyi szorongás,
meg nem értés, eltört igék, visszaszívott jelzők.
Hiszem, hogy rajtad kívül nincsen más,
ki megértene, pedig voltak megannyi szereplők,
akik azt várták, megváltom nekik a világot,
pedig csak ember vagyok én is, gyarló
áldozata ennek a drámának. Pedig csak egy
kéz kellett volna, vagy jó, lehet, hogy kettő,
amik átkarolva nem engednek le a lejtőn.
De most érzem a kezeid, ahogy belém fonódnak,
s ahogy a fejem a nyakadba borulva
fúrja útját, olyan képet festve,
ahogy a gyermek bújik anyjához minden este,
s könnyek lepik el hirtelen a látott világot,
úgy restellem, hogy így kell látnod...
Ilyen egy gyenge, megtört ember képe,
de vágytam már erre, hogy önzetlenül elmondjam
annak, akit magamnál jobban becsülök,
mennyire szeretek,
hogy az elvesztett percekért én megőrülök.
S így vagy úgy, de összefolynak a rögös utak
úgy, mint most a macskaköves téren,
ahol ezen a télen éppen egy vétlen pár
a nagyvilág zűrös képsorán egymásra talált.