Antal Szilvia Lomahongva

Már nem hagyom

Ki tudja, lesz-e holnap

Amit még tegnap megengedtem,
ma már nem hagyom.
Nem engedem, hogy szívem
rágja az aggodalom.
Hogy vajon elmondjam-e néked,
mi az, mit oly régóta érzek,
vagy lekűzdöm
s inkább elnyomom.
Eltaposom, mint egy elégett cigarettát,
s a járdaszélen hagyom.
S majd újat gyújtok,
ha úgy tartja a kedvem,
csak előveszem, mert ott a farzsebemben.
Nem játszhatom folyton,
hogy erős vagyok,
s hogy nem ijeszt meg
egy-egy mondatod.
Vagy éppen az nem,
mit titkon tud a szívem,
csak épp elhallgatod.
Mert félsz attól, hogyha kimondod,
vissza nem vonhatod.
Nem akarok játszmákat tovább,
mert fájón értelmetlen
merengeni azon, mire gondolsz,
s most mit kellene tennem.
S elébe menni,
csak ne én veszítsek,
s végül minden egót
keresztre feszítsek.
Nem hagyom, hogy féljek,
s remegjen a lelkem,
csak mert úgy élek,
hogy szárnyalhat a szívem.
S nem kell visszafogjam,
hogy ne lássa senki,
hogy merek igazán
s őszintén szeretni.
Nem akarom, hogy bántson,
ha előbb én szerettem,
s te csak azután.
S nem akarom megbánni,
ha földre dobtam minden ruhám.
Boldog akarok lenni,
amikor ott állok majd meztelen.
Nem akarom hagyni tovább,
hogy nélküled
múljon el az életem.
Hozzád akarok bújni,
minden érzelmet megmutatni,
s engedni, hogy te is megmutasd.
Hogy amíg egy leszel velem,
örökkévalóság legyen
majd minden pillanat.
Ki tudja, lesz-e holnap,
ha ma elengedlek
vagy átadlak vele a végtelennek.
Csak Isten tudja, mi lesz,
s hogy mivé lesz
majd minden szerelem.
Miért várunk mindig túl soká,
és vár-e ránk majd holnap kegyelem?
Még porba hull a szó,
de égbe száll ma minden sóhajom,
s hogy holnap szeress,
ma már nem hagyom.