Furman István

A jelen múltja

Némaságommal körbefonva ülök
a hátsóudvar közepén, és csak nézem,
nézem az üres ólunk tetejét.
Egy-két repedt cserép, melyen átfutva
a napsugár fénye láthatóvá teszi a
pókhálós pad sötét rejtekét.

Mennyi régi tárgy, melyekhez emlékek
fűződve elevenednek sorba
tudatom zajos múltjában.
A kis fúrik, mit a rozsda mára marja,
tán felújítva unokám tologathatja.
Ott porosodik a biciklim is, gyermekkorom
hű társa, mellyel oly sok utat tettünk meg
a végtelen boldogságba.

A sarok mélyén megbújik egy görbe villa,
és már szememben a könnycseppek futnak.
Édesapám használta valaha munka közben,
de mára már nem emlékszem, milyen volt
mosolya rám tekintve.

Az emlékek integetve búcsúznak tova, hallom,
kisfiaim kiáltoznak, apa, menjünk valahova.
Kedvükre téve ugrok talpra, magamhoz ölelve
őket elindulunk egy új kalandra.