Borza Zoltán

Csak egy vétkem van

Egy nap,
nem is olyan régen.
Történt valami,
ez az én nagy vétkem.

Nem volt az más,
csak egy pillanat.
Szemedben láttam meg
a fénylő napsugarat.

Teltek a napok
oly gyorsan.
Szívem utánad vágyakozott
titokban.

Szeretlek, vétkeztem,
jól tudom.
Nem megy a feledés,
angyalom.

Egy csalfa kacsintás,
nem más,
azt hittem akkor,
csak egy mosoly tán.

Komor volt az arcom,
de te mosolyt csaltál rá.
A mosoly napokkal később
lett Ámor nyilává.

Nem szóltam,
mert volt melletted valaki.
Azt hittem,
hogy ő is tud majd téged szeretni.

Tévedtem, tévedtél,
azaz tévedtünk.
Mégsem lett egybeforrva
az életünk.

Átvertél talán,
de nem bánom.
Még csak vesszőt raktam,
s nem egy végső pontot.

Vétkeztem,
de remélve tovább szeretlek.
Megbolondítottál,
édes kincsem.

Te talán tudod,
de nem érzed.
Sokszor a falak között
zokogva keltem.

Zokogva feküdtem,
arcom kezembe temetve.
Belevéstelek a szívembe
mindörökre.

Mással nem volt jó,
értem,
kértem egy esélyt;
kaptam: Nem!

Értem én,
de szívemet győzd meg, kérlek.
Hogy téged felejtsen el
végleg.

Körülöttem nem tudták, mi van.
Amikor előjöttem a bezárt szobából.
Ott voltam a négy fal között sírva,
csak egy esélyt kértem szívedben bízva.

Mondtam már talán, kedvesem,
csak egy vesszőt raktam a pont helyett.
Elkezdődött a szerelem, mint a háború,
talán nincs is vége soha, ezért oly hosszú.