José Ármándó Konscita

Elvesztem

Nem találom szívem

A természet haldoklik,
S benne az ember úszik.
Mitévő legyek én?
Ki egy árva bogártól fél.

Valaki integet a sarokból.
Ki lehet az? Nehéz a sorsom,
Patkányok vesznek körül,
Itt semmi sem zöldül.

Te ezt nem értheted.
Te, ki mindig keresed az értelmet,
Te, ki nem látja a kiutat,
Te, kinek mutatod az utat.

Én, ki sorsom keresem,
Én ezen a veszélyes vidéken,
Én keresem utam,
Én, ki annyi évet koldultam.

Merre vezetsz engem,
Te nagy ismeretlen?
Mindenki hisz benned,
Mondd, én ezt mért nem tehetem?

Úgy, ahogy az ősök tanítottak,
Úgy próbálom elérni célomat.
Oly nehéz feladat vár rám.
Túl sokan bíznak bennem, s ez fáj!

Fáj, ahogy cserben hagyom népem,
Fáj, ahogy ezt kell elviselnem,
Fáj, hogy túl nehéz a létem,
Kérlek, viseld el kilétem.

Kereslek a sötétben,
Kereslek a mélységben,
Kereslek e világ értelmében.
Megmondom, ez értelmetlen.

Mindenki ismeri az utat,
Mely sok mindent mutat.
Én mért nem találom?
Elvesztem, sajnálom.

Kopár földön jártam,
Szívemet, sajnos, nem találtam.
Nincs több keresés,
Hiszen elveszett a remény.