S.H

Egy ember, aki talán sosem szeretett

Minket csak a remény éltet

Egy ember, aki magas volt, és jóképű,
Másoknak felejthetetlen, inkább menthetetlen.
Vicces volt és nevetett, de túl sokat merengett.
Hogy ki volt ő?
Nem tudom, számomra csak rejtély.
Semmi több.
Néha-néha észrevett,
és elmosolyodott, mint egy kisgyerek.

Ilyenkor igéző szemeidben a lelkedet bámulom,
és boldog perceinket számolom.
Mosolyod szétárad bennem,
mintha újjászületne testem.
Érintésed viszont méreg,
mivel még sosem történt meg.
Ez csupán egy álom, bizony ám,
nevetséges, akárcsak egy szerencsétlen.
Gyönyörű, de halálos.
Ugye, milyen bűbájos?
Majd szép lassan egyik pillanatról a másikra eltűnik minden.
Már nem nézel rám többet.
Mintha sosem történt volna semmi,
mintha neked már nem volnék senki.
Aztán egyszer csak elölről kezdődött minden,
és sosem ér véget.

Ugyanazokat a köröket futjuk.
Szüntelen, de szüntelen.
Talán szerelemben?
Nem, ahhoz több kellene.
Hogy mióta tart, nem tudom már,
de mintha mindig is tartott volna.
Ez a láthatatlan kapocs, ami összetart bennünket,
vagy bilincs, ami lehúz mindkettőnket.
Akár egy árny a sötétségben.
Nem látni, csak érezni.
Érezni, hogy jelen van.
Szüntelen, de szüntelen,
de már elveszett a remény, ami éltetett.
Engem talán sose szeretett,
csak mindvégig hitegetett.