Sájtli Márk

Fagyhalál

Távolban a tábor, nyöszörög a hó a lánctalptól,
S csonthasító hideg süvít a távolból,
Messze van a tábor, közel van a tábor,
Itt van a tábor, csak az otthon van távol,
Amerre fagy-marta szem ellát, fehér, aléló homály,
Szólnál... szólnál, mielőtt dermedt csonttá változnál,
S már süvít a harckocsik zaja,
A fagytól nemérző fület már nem kínozza,
S tovább, előre menj, s ne zuhanj a hófödte, fagyos földre,
Lábad nem érzed, lépj szemed alapján előre,
S hullik sokezer, mire megérkezik robbanó gyertyák zaja,
Dermedt csendben, méla, halott fagyban éberségbe ráz hangja,
S hullanak, szemed látja, eszedig el nem jut,
Gondolatod a hidegben köves csonttá fagyott,
Lőnél, de kezed, mint döglött ló lába,
Mennél... Vissza? Előre?... Hiába,
Vér és korom festi a szenvtelen fehéret,
Csak hullanál a hóba, rémület nem mozgat már ideget,
Csak a nyöszörgés, ez jutott neked,
Lótetem mellett kell hát kilehelni a lelket?
S lábad is egyre tűnik, s végül elernyed,
Hóba hullva nincs, ki eltemet,
S már hiába vár anyád, szerelmed,
S csönd, nyugalom, a zajt már nem hallod,
Nyugalmat ígérő hópárnás éj, s csak alszol, egyre alszol.