Borhi Tamás

Egy szál virágot tegyél a sírjukra!

Sok háború volt, hol mieink meghaltak.
Kik virágfüzérrel csatába indultak.
Mentek, hogy az ellen ne törje hazánkat,
Hősök voltak mind ők. Egytől egyig bátrak.
Volt, aki nem tudta, lesz-e majd, mit egyen,
De harcolt, hogy a te életed jobb legyen.
Hős vérét mindegyik teérted hullatta,
Most egy szál virágot tegyél a sírjukra!

Hogy szabad legyen e hon, azért estek el.
Vérüket adták ők. Ezt sose felejtsd el!
Nem vágytak vagyonra. Szabadságra vágytak.
Hogy ne legyen zsarnok ura e hazának.
Ne hatalmaskodjon egy idegen rajtunk.
"Előre, katonák! Vonjuk ki a kardunk!"
Csendesen alszanak. Szemük már lehunyva.
Most egy szál virágot tegyél a sírjukra!

Némán szólítanak. Emlékezz reájuk!
Hangtalan nyílik most szóra az ő szájuk.
Ne felejtsd el őket, kik vérük ontották
Érted, értem, értünk! Legyen szent szabadság!
Ne kelljen megélni bősz, vad rettenetet,
Mely átgázol rajtunk, mint egy nagy förgeteg,
S hazánkat, népünket a porba tiporja.
Most egy szál virágot tegyél a sírjukra!

Most hó hull csendesen a búskomor tájra.
A halál zord csendje hallatszik utána.
Eltemetett hazánk, mikor éledsz már fel?
Dobd le rabláncodat! Neked az már nem kell!
"Ébredj fel, TÁMADJ FEL! Szabadíts meg minket!"
A hősi halottak kiáltanak érted.
Eltemetett sok hős nem támad fel újra.
De egy szál virágot tegyél a sírjukra!

Szabadságunk velük együtt lett temetve.
Hőseink lelkei sírnak a mennyekben.
Nézik sarjaikat. Mi lesz velük mostan?
Sírva bandukolnak a hontalan honban.
Nem lelik otthonuk, nincs nekik hazájuk.
Istenhez nem ér fel könyörgő imájuk.
Őseid nem szántak téged ilyen sorsra.
Most egy szál virágot tegyél a sírjukra!

Elcsendesült minden. Csendesek a holtak.
Lelkük megnyugodott nekik, kik harcoltak.
Harcoltak egy álom megszületéséért,
Hazájuk, nemzetük boldog jövőjéért.
Nem kérdezték: ki az, aki rájuk támadt.
Vonultak harcolni: "elő a puskákat!"
Szívük golyó üti, vérük hull a porba.
Egy piros virágot tegyél a sírjukra!

Nem kértek, csak adtak. Életüket adták.
És tőlük ezt a szál virágot sajnálnád?
Nézz magadba, ifjú! Mi lenne most veled?
Lenne-e hajlékod, lenne-e kenyered?
Érezhetnéd-e most a béke illatát?
Csókolhatnád-e a szerelmed szép ajkát,
Ha ezek a hősök nem léteztek volna?
Most egy szál virágot tegyél a sírjukra!

Még meg sem születtél, de érted harcoltak.
Neked adták éltük, kik csendben elhulltak.
S te, mint szabad ifjú, emlékszel-e rájuk?
Azokra, kiknek most sírjuk lett hazájuk?
Gondolsz-e rájuk ma? Tudod-e, kik voltak,
Kik érted küzdöttek, láthatatlan holtak?
Csendben emlékezz most! És ha könnyed hullna,
Egy szép szál virágot tegyél a sírjukra!

Bús keresztek sorban állnak a napfényben,
Fakult feliratok hirdetik már régen
Eltemetett fiúk nevét s életkorát,
Dacosan kiállják az idő vasfogát.
Térdelj le most, ifjú! Hajtsd meg ott fejedet!
Kereszteken látod: sok élet elveszett.
Hajts fejet előttük! Térdepelj le újra!
És egy szál virágot tegyél a sírjukra!

Katonai sírok kint, a temetőben.
Fiatal életet rejtenek csendesen.
Állunk ott csak némán. Sírokon merengve.
Esendő életünk juthat ott eszünkbe.
Mi lesz, ha kitör egy új háború holnap?
S megkapjuk mi is a halál-behívónkat?
És ha meghalunk ott s elhullunk a porba?
Ki tesz majd virágot a mi kis sírunkra?

A hősök sírjai most óva intenek
Arra, hogy mennyire becsüld meg életed.
Vigyázz rá, fiatal szívedet ne hagyd el!
Ne engedje Isten, hogy ifjúként menj el!
Élvezd az életet, e szabadabb létet,
Amit az itt nyugvó katonák elértek!
Emlékezz büszkén a hősies harcukra!
Tedd azt a virágot csendben a sírjukra!

Elindulsz a sírtól, hallatszik még lépted.
De mindig ott marad síroknál emléked.
A komor keresztek szomorúan állnak.
Vidd el emléküket, mondd el a hazának!
Mondd el, ne feledje senki e hősöket,
Kik miértünk ontották pirosló vérüket!
Emlékezzünk róluk meg újra és újra!
S mindenki tegyen egy virágot sírjukra!