Bomba Endre

Hagyjatok

A múltam szelleme még kisért, félek és reszketek,
- Hagyjatok magamra, csak ennyit kérek tőletek,
- Hagyjátok, hogy újra önmagam lehessek,
Lelkem mélyéből mindent újjáépítsek!

Csak el szeretnék futni, a világ háta mögé bújni,
Karcsú mosollyal lesni, ahogy nem talál rám senki,
Árnyak között járni, szellemként szállni,
Számtalan, sok emlékből martalékká válni.
Földönfutó bohócként szemtől-szemben állni,
Nagy, kacagó vigyorral mindent békén hagyni.

Várni, míg a világ majd maga alá temet,
Kicsiny könnyet ejtve feledésbe vezet.
Remeteként elbújva, csak madárhangot hallva
Ne sejtse a világ, élve vagyok, vagy halva.
Csendben szeretnék lenni, meguntam a dumát,
Cserfes fecsegésből lehetne rekeszteni Dunát.

Kikapcsolni mindent, mi megzaklatja az elmém,
Ne zavarjon semmi, se internet, se tévé,
Csak kóstolgatom a zenét, nem lakom jól tőle,
Háttérzajnak elmegy, már nem hagy nyomott bennem.
Rájövök, mily hatalom lakozik magában a csendnek,
A mókuskerékben a hörcsögöm dögledezni kezdett.

A múltam szelleme még kisért, félek és reszketek,
- Hagyjatok magamra, csak ennyit kérek tőletek,
- Hagyjátok, hogy újra önmagam lehessek,
Lelkem mélyéből mindent újjáépítsek!

Kiürült a lelkem, csak keresem egykori önmagam,
Feltölteni nem bírom, másban keresek táptalajt.
Az út, amire lépnék, ismerős, de mégis nehézkes,
Mert ami egykor könnyű volt, mára keserédes.
Ingerküszöböm nem üti meg, és unalomra késztet,
Félelem, az elgyengít, és a sötétségbe süllyeszt.

Magam elől menekülök, nem a világ üldöz,
Megégettem kezeim, ezért már nem ülök a tűzhöz.
Az ember kedves lény lesz, ha segítő kezet nyújtok,
A megfelelési kényszertől magam alá gyújtok.
Felégetek mindent, és ami egykor éltetett,
Az mára kínlódás lett, egy erőltetett gépezet.

A múltam szelleme még kísért, félek és reszketek,
- Hagyjatok magamra, csak ennyit kérek tőletek,
- Hagyjátok, hogy újra önmagam lehessek,
Lelkem mélyéből mindent újjáépítsek!