Vadász Attila

Két kor határán

Budapest, negyvenöt tavasza,
földindulás, lányok panasza,
bejött az orosz, számuk nem fogy,
jeges januárban az erkölcs térdre rogy,
hasban a puska, a vodka meg bűzlik,
negyvenöt telén a németet űzik,
de a lányok mind felszabadulnak,
ha akaratuk felett muszka hadak dúlnak,
Adél is átélte, de nem lett anyává,
lelkét tette egy kirgiz kihalt tanyává.

Így surrant át Adél az új kor hajnalába,
fagyott, halott világ úri nyavalyája,
mint padláson a limlom, szerteszét hevertek,
sorsok, csodák, szívek ocsúval kevertek,

ám várt rá az élet, megindult tétován,
merre van előre, hol az apám, anyám,
de Adél útját már a holdfény kísérte,
letűnt árnyak s korok rendjét ígérve.