Gál Sándor

Segíts, Uram!

Sötét az éj, őrjöng a viharos szél,
A vitorla tépett, az emberek a bárkában meredten
A semmibe néznek...
Egy, csak egy az, ki hátul nyugodtan pihen,
Mint puha ágyban, alszik mélyen.

Ekkor egyik felugrik,
A nagy hullám hátán a bárka lebukik,
Ő nagyot esik, de azonnal felszökik.
Hátra rohan és rázza, rázza az alvót,
Mint ahogy a vad szélroham
A bárkából csinál azonnal üres diót...

- Ébredj, Uram! Mert mind elveszünk!
Elnyel a mélység, nincs már reményünk!
Felébred. Feláll, szétnéz,
Szemében érdeklődés van, de nem félsz.
- Miért féltek, kicsinyhitűek?
Az Emberfia ura a víznek, a szélnek!
Talán nem hiszitek?
Akkor idenézzetek!

Kinyújtja kezét hosszan, mereven
Előre, a villámok szaggatta sötétségbe néz.
S ekkor megtörténik a csoda!
Csend áll be, a vitorla ernyedten lóg,
Súlyos vízcseppek hullanak róla...

Érdekes, e cseppek hangja,
Borzasztóbb, mint a bömbölő orkán harsogása.
A tanítványok meredten állnak,
Egynek sincs hangja.

Azután elindul a sugdolózás,
Mint robbanás után a félénk tapogatózás...
- Ki ez, kinek intésére az orkán eláll?!
Nézik, nézik a Mestert, mintha
Most látnák először ezt az embert.
Embert?! Ember ilyesmire nem lehet képes!
Ehhez több, sokkal több kell!

Ez itt nem ember, ő a földre szállt Isten!
Leborulnak előtte, onnan lentről
Néznek félve feléje...
Egyenesen áll, mint a szálfa,
Alakja, mintha óriásira nőtt volna.
Könnyű szellő borzolja fürtjeit,
Még egyszer szétnéz,
A bárka végébe megy,
És nyugodtan visszafekszik.