Tasev Norbert

Megsemmisült fájdalom

Makogni - jóformán - nem is tudtam
szépen csengő bók-csokros nyelvemen,
s mégis úgy vontál be fojtogató
mágnes-kapocsként szívedbe,
mintha lelkeink titkos kapui csupán
az avatatlan szemeknek lennének zárva!

Ki teljesen kirabolva is rabja az élmény,
a megragadható pillanat világmindenségének:
Mint hűsítő zuhatag, zuhant reám
belső felismerésként lényed
örökkévaló összefüggése,
s úgy megmártóztam volna
éjfeketés-hajad megváltó hullámaiban.
- Most még minden jelentéktelennek
tetsző emlékem él arcod
bájos őzikeszemeiből;
léted kitörölhetetlen,
vigasztaló könyörületéből,
s minden jobb napomban:
Mikor pesszimista hangulat
s süllyedő önsajnálat sem rémiszt,
- rád gondolok, s csupán hinni tudom:

A messzi távolból valaha
te is így cselekszel
s megbocsátod azt,
hogy nem lehettem törtetőn
is kezdeményező fél!
- Visszavonhatatlanul otthonommá,
második házammá varázsolt
téged a látható képzelet,
- maga korhadásaiban megelégedett,
szomorú, szikár alak leszek:
Tán végleg megkeseredett,
végleg szerelem által száműzött:
Elégedetlenségem már így is,
- hogy naponta marcangolom
magam, egyre nagyobb!

Álomkergetőként hagynom illenék,
hogy veszett ordas-világ ellenében
belebújjak hűséget s odaadást támasztó
illúziók táborába:
Mit törődőm azzal, ki meggyötört,
összetaposott, s ajkai közt Júdás-
áruló-csókokkal megcsalt:
Pedig csupán Igés-csokrait küldtem
felé vallomásaimnak:
Hogy az élő, lélegző s burjánzó
valóság halhatatlan lángolása voltál?
- Hidd csak nyugodtan,
s ez most mindennél jobban,
ércnél maradandóbban sajog
s apokaliptikusan fáj!