Borza Zoltán

Hiányzol

2. rész - A szerelem fáj, de érted megéri

Reggel a nap simogat,
fényében látom arcodat.
Tisztaság árad tőled,
a szemed tüzében
láthatom a lelked.

Nappalokon át vezet az út,
sokszor a fájdalom a legnagyobb úr.
Nem értem azt, hogy miért fáj érted
a szerelemtől felforrt, vad szívem,
érted dobog minden éjjel.

Szívem kérdezem, miért te vagy,
akit szeret mindenáron s mindörökre!?
Az arcom ég a sok fájó könnytől,
arcomon csordogál, sósan izzik ajkaimon,
miért te vagy a legszebb minden tekintetben!?

Ha látlak s látom arcodat,
arcom is talán egy mosolygörbét mutat.
Szépségem vagy te, s senki más
nem lehet fontosabb nálad már,
legyen közös a kettönk közti folytatás.

Lelked selymes és hófehér,
szeretlek és imádlak örökké én.
Nem hallod szívem, ezt még megérteném,
egy dolgot szeretnék csak, kérlek,
hallgass meg egyszer úgy őszintén, édes.

Az időt, kérlek, tedd félre,
a semmittevő rohanásnak nincs értelme.
Értem én, hogy neked is fáj még,
szeretném, ha mindent felednénk,
s ha egy szép napon ketten boldogok lehetnénk.

Szerelem, égető vagy egyszer, lehet, százezerszer,
de ott a parázs, mely fellobban rengetegszer.
Különleges lány, ki ritkaság vagy e világon,
szívemet összetörve is, de neked adom,
te vagy az én őrzőangyalom.

Gondolat és érzés két irányban,
az érzés az első, s nem a gondolat.
Az érzés erősebb még akkor is, ha fáj,
te vagy nekem a minden, a nagyvilág,
szépséges, egyetlen kincsem, ki oly csodás.

A levegő néha elfogy,
mert távol vagy tőlem nagyon.
Szépséged kívül-belül ragyog,
szemeid zöldje varázslatos,
olyanok nekem, mint a fénylő csillagok.