Mészáros István

Epilógus

Elfeledett emlékkép, ki csak áll az esőben
pocsolyákban csillanó, eltorzult tükörképpel,
bőrig ázva idéz, s álmodozik egyben,
mije volt, mije nem s mije nem lesz sohasem.

Sárgás fény dereng csordogáló arcán,
az égre mereng széttárva két karját,
mit tettél velem, súgja halkan a szélnek,
nem válaszol ő neki sohasem.

Mit tettem én, kérdezi reszketve,
önzőség vezérelt-e minden cselekedetben?
Önző volt talán egy elhagyott gyermek,
vágyaivezérelt, lakatlan szerencsétlen?

Rossz ember dereng a hidegben,
mitől is lenne valaki egy jó ember?
Az agya már-már csuklani kezdett,
komor égről már a csillagok is leestek.

Nincs több vágyálom, marad hát a duzzogás,
ha látná a Holdat, sem nézne senki vissza rá,
gondolatként sincs jelen, nincs már fejekben,
nem létezik ő már csak saját vetületében.

Nem vágyott sokra, csak néhány kedves szóra,
hogy az álmok néha váljanak valóra,
hogy puha kéz simogassa, ringassa,
békére leljen egy hontalan világban.

Sokra vágyott, nagyon is sokra,
kígyóként mart s gondolt csak magára,
élete teljében érzi a félelmet,
úgy megy el, hogy nem volt itt sohasem.

Eső áztatta hideg orcáját,
a bánat moraja torzítja szoborrá,
dolomit az, nincs szíve vagy lelke,
s nem néz rá többé már egyetlen lélek sem.