T Tamás Ferenc

Messze, túl a szivárványon

Messze, túl a szivárványon,
átkelve a csillogó üveghídon
csak ülsz egy kopár kőpárkányon,
merengsz egy régi bálványon.

Álmos ködbe veszik a téli reggel,
nem foglalkozik senki a lelkekkel,
rég eltávozott, néhai szellemekkel,
méltán szeretett hús-vér lényekkel.

Távol holmi kósza napfény felcsillan,
fénypászma gyengéden meg-megvillan,
a tócsákon prizmát játszva megcsillan,
tán a szemünkbe jut élethossziglan.

A bokorban csivitel a széncinege,
nincs már neki fagyos hidege,
messze hallatszik kis éneke,
benne él mindig vidám lelke.

Az égen kergetőznek a felhők,
erre-arra fújják őket a szellők.
Tőlük hajlanak a fűzfavesszők,
sehol sincsenek a zord hófelhők.

Évek múlnak el nyomtalan,
de te csak vagy kortalan.
Álmodozol magadban álomtalan,
hisz önnön léted is bizonytalan.

Melletted nő egy rózsabokor,
kezedben egy apró virágcsokor,
téged holmi szél el nem sodor,
hisz` te vagy az, maga a bronzszobor.