Csemer Péter

Elhagytál

Szívem üres, mióta elhagytál,
s éles, mint az üvegszilánkok,
melyek széttörve hevernek, mikor azt felelted,
hogy szeretlek, de már nem úgy, mint régen,
zöld mezőn nyáron, havas dombon télen.

Emlékszem szőke hajadra,
a tenger hullámaira, s sűrű, de már olyan, mint egy köd, nem hallgatok szavadra,
mert levágtad azt, mely, mint egy rózsának a tövét,
s ezzel együtt e szívet, mely egykor lángolt,
de elaludt, törted szét.

S erre mit feleltem én?
Hát feleltem a hanggal, melyet hall az ember az üresség sötét szobájában,
de mégis hall valamit,
könnycseppem le, földre tán nem,
de szívverésem szavait,
s mást nem.

Létezik-e vajon szó, mi elhagyná most számat?
Homályosabb most e világ, mint valaha,
mitévő legyek, most megmeredve csak nézem e szürke fákat.
Miközben lejátszódik a fejemben a bús legény dallama.
De nyáron a mező marad zöld,
télen a domb marad havas,
a különbség csak az,
hogy szívem száraz, mondhatni rá: aszály,
kívánságom hozzád szól, szívem,
reá vissza ne találj.