Bogdán Krisztina

Testvér-vér

Mintha fal lenne köztünk, szíved s szívem között.
A távolság oly tapintható, közénk űr költözött.
S a hiányod úgy fojtogat minden pillanatban...
Bár kiléptem az ajtón, érzem, ott ragadtam.

Bántalmazva éled élted`, s nem tudok mit tenni.
Gyáva volnék? Ott ragadtál. Néha nehéz enni.
Mert minden falat kellemetlen érzést hagy a torkomon,
Az életben, a napokban a hiányodat hordozom.

Szeretnélek szorítani, karjaimba venni.
Vigasztalni, nevettetni. Virágokat szedni.
De csak veled, senki mással, csak mi tudjuk, mit jelent.
Azt takarja, nincsen múltunk, nincsen jövőnk, csak jelen.

De a jelen oly` borús most, hirtelenben idegen.
Eddig meleg volt kezem, most már jó az hidegen.
Várja haza igaz párját, testvérét, a barátját.
Nélküled a meleg sem jó, az egész olyan szamárság.

Üvölt bennem a magány, belesikít az űrbe.
Igen, vallom, csőbe nézek, de ez is olyan görbe.
Elvakít a görbe-sötét, mit okoz a hiányod,
Nekem Te vagy, én meg neked vagyok a családod.

Nővérszívem tudja, kedves, egyszer együtt leszünk.
Hazavárlak, hazamegyek, s együtt repülhetünk.
Addig is az év levele újra lehull párszor,
Borús tél ez, kedvesem, maradj mindig bátor!