Ilyés Lőrinc

Hó

Tán nincs is az életben annál szebb emlékem,
Pedig sok mindenre oly tisztán emlékszem,
Mint az első hóesés falunk lágy ölében,
S annak közepében zsenge gyermek énem.

Tán sohasem tajtékzott bennem úgy az élet,
Miként sebes vadja lehettem a házunk kertjének,
S a szűz hó leplét szeltem mezítelen lábon,
Csöppet sem figyelve, hogy amaz meg ne fázzon.

Hogy is feledhetném a régi iskolámat,
Minek udvarán vívtuk a hógolyócsatákat,
S bár a fagy marta az ember apró fiát,
Ottan sikolázott minden egyes diák.

Tán még nem is voltam soha olyan bátor,
Bár remegve síztem le a hegyeink ormáról,
Miknek megmászása okozott némi gondot,
Mert akkor még hegyek voltak, mára már csak dombok.

Tán a találkozás még sosem volt oly vidám,
Miként visszatért hozzám a régi cimborám,
S mert segítettem neki a hazatérésben,
Hálás mosollyal állt az udvarunk szélében.

Hogy is feledhetném a zúzmarás arcát,
Répaorrát, sálját, száraz ágkarját,
Feketére festett, hatalmas száját,
Szénszeme fényének sötétlő varázsát.

Tán még senki nem látott olyan ritka csodát,
Apró lábainkra húztuk a korcsolyát,
S hol nyáron a kasza még friss rendet vágott,
Most ott kaszált korcsolyánk sok jeges virágot.

Tán sosem volt oly erős anyánk aggódása,
Míg álmatlanul várt a két csibész fiára,
Kik beszánkózták a falu összes havas táját,
Kihasználva erre éjnek éjszakáját.

Hogy is feledhetném a hófehér karácsonyt,
Minek idejében nem is éltünk máson,
Csak narancson, almán, csokimikuláson
Meg töltött káposztalevélen s kalácson.

Sohasem feledem a családi házat,
Dédelgető melegét, a közös vacsorákat,
S hogy szerető szüleim szorgos keze nyomán
Ajándékok gyűltek a karácsonyfa alá.

Istenem...

Oly kedves volt nekem azok feltárása,
Kisgyermek szívemnek bő örömforrása,
Vágyódó lelkem szerény csitítása,
Kíváncsiságomnak örök nyugtatása.

S míg lelkemet e nyugodtság dajkálta,
Az ablakon át merengtem a hófehér világba.
Az utcalámpa fényénél a hulló havat néztem...
Tán nincs is az életben ennél szebb emlékem.