Ficzu Ferenc

Tagadok, hazudok

Nem nézek már a magasba,
hallgatag bámulok a falakra.

S ha pislogok, mit mulasztok?
Csak zenéltek, árnylények, mulattok.

Kit ti néztek, nem látjátok,
a poklokat ti nem járjátok.

Nem vagytok se lét, se kárhozat,
nem szóltok szépet vagy átkokat.

Ki hívta ezt a sok vendéget?
Mulatnak, zenélnek, elégnek.

Mit zúgtok itt a sötétben?
Itt minden pillanat törékeny.

Ha zavar ti táncotok, zenétek,
majd szólok, s ha szólok, megégtek!

Ha írok, ha szólok, ha tagadom,
hogy árny-nép táncol a falakon,

majd szólok ide, szólok oda,
üres lesz a poros kisszoba.

Majd álomba zuhanok vigadva,
mígnem az igazra riadva

szívem majd újonnan tetten ér,
s rájövök, hazudtam nektek én,

hisz mindaddig édesen aluszok,
míg újra nem tagadok, hazudok.

Ahol az álmok morognak,
ott árnyak reszketve mozognak.

Rettegve végleg egy dallamon,
megvillan, elillan az asztalon.

A lelkek, mind` lidércek, mind szellemek,
s kék vérben csillog a rettenet,

mígnem majd én is megvirradok,
majd tagadva, hazudva írhatok.

A szobának minden kis sarkáról,
írok majd illanó daláról.

Róluk, kik halálig vigadnak,
azt fogom hívni az igaznak.