Egyedi Szilvia

Néma sikoly

Édes nyári este volt;
szemed felfedezte arcomat.
Titokban lesett minket a Hold,
megismertem hangodat.

Voltak ott még mások,
mind-mind téged akart,
mint bábszínházban a bábok;
hajszál híján összezavart.

A tét pénzben nem mérhető,
szerelmes szíved volt a tárgya.
Vágytam rá, mint egy éhező,
kinek a lakoma előtt kicsordul a nyála.

Csuklódon vibrál a remény,
mit egy messzi szigetről hoztam.
Szemünkben ott a szenvedély,
mely szikrázott csábosan és hosszan.

Lehettem volna tűz, a szemedben
az égető vágy lángja,
vagy akár gyémánt a kezedben,
mi a ragyogást a szemed elé tárja.

Lehettél volna a sugárzó Nap,
mely nélkül többé élni nem tudok.
Vagy én a templom, és te a főpap,
vagy mint szív körül a szívburok.

Végül nem lettem más,
mint egy elillant orchideaillat.
Egy ki nem mondott vallomás,
és egy fel nem adott távirat.

Ebben vagy egy másik életben,
talán összeforr a lelkünk,
vagy netán fent az édenben
egy forró táncot lejtünk.

Míg fel nem kelsz az álomból,
én minden jót kívánok,
míg ittas vagy a mámortól,
s míg kergeted az álmot.