Kőhalmi Eszter

Zománc regenerálása

A sok mocsok.
Csak az marad bennem ilyenkor.
És a versekbe próbálom kiköhögni
ezt a hurutot, mit másoktól
félteni kéne,
és minek a lénye
az, ami irányít.

S mikor már látom, hogy elpusztítok mindent körülöttem,
hogy mérgező és teljesen romboló a jelenlétem,
akkor értékelem csak igazán azokat a perceket,
melyeket az idő sajnos, valahogy mindig eltemet.

Mikor még a szívem csupa csillogó zománcból épült fel.
Olyan ártatlan és tiszta darabbal a világ csak ritkán felel.
De jöttek a rossz gondolatok,
az ingerültség és az indulatok,

miket már nem tudtam kezelni így,
ilyen tisztán.
S minden mocskos-lucskos szenny takarítása után
egy kicsivel sárgább lett szívemen a zománc.
Míg lassan elkopott és ott állt tehetetlenül.

De jöttél te, és remélem, még mindig jössz felém,
mert sokszor kerestelek már a világ kerekén,
sokszor vártam szépen, csendesen,
máskor meg becstelen átkozódtam a lelkeden.
Csak eddig valahogy létünkben elkerültük egymást.
De talán így lesz az a hihetetlenség benne, meglásd,
Hogy mennyire más, mikor a lelkek
tényleg összekapaszkodva lesznek
a legbátrabbak egymás számára.

És a zománc regenerálódik,
igaz, lassan, de míg az idő telik,
úgy érzem, hogy béke vár.