Antal Szilvia Lomahongva

Tündöklőn

A remény ölén

Puha ágyat vetett a hold,
Megágyazott a reménynek.
Átfázott, didergő szívek
Udvarába nyugodni térnek.
Ragyogó álmot hint
A bús, aggódó napokra.
Hogy küszöbén mind letehesd,
S hagyd az elgyötört tegnapokra.
Öltöztesd most lelked tündöklő palástjába,
Viseltes, kopott gúnyádat
Dobd veszett idők mámorába.
Ne gondolj most sorstalan napokra,
Légy ma te, ki sorsát másnak adja.
Kinek ha reggel szemébe néznek,
Sugarát látják virradó reménynek.
Nyiss ajtót szívedben a várakozásnak,
Ha kopogtatnak apró örömök.
Kezükben egy fázó fenyőággal,
Csak mosolyogj,
S annyit mondj: jövök.
Csak ülj le csendben, s ott legbelül érezd,
Hogy életed a legszebbik csoda.
S benne éppen megszületni készül,
E szegény világ
Szent karácsonya.