Danyi Kiss Katalin

Sorsgyűrűk

Megszülettél, óbégatsz,
mintha látnád sorsodat.
Tanulod az életet,
de sohasem tudsz eleget.

Húszéves vagy és király,
előtted a bőségtál.
Vigyázz, a falánkság visszavág!

Harminc után gyorsan élsz:
munka, család... Kell a bér.
Felhördülsz, a naptárt nézed,
elszelelt már negyven éved.

A tekintélyed egyre nő,
sok a kalaplengető.
Luxuscikk a karórád,
de naponta mérsz vérnyomást.

Az ötvenet meg úgy viseled,
mint frissen felírt szemüveget.
Fölveszed, leteszed...
Később mindig keresed.

Hatvan vagy már?
Rá se ránts,
Tedd félre a karórád!
Figyeld jól a homokórát:
percet járjon vagy napot,
adagolnak homokot.
Minden szemcse egy utat jár,
üljön lent vagy legfelül,
a törvénnyel szembesül.
Előbb-utóbb lepereg;
s mi célja volt, lesz végzete,
az idő babrál ki vele.
Aztán fordul egyet, fejre áll,
majd ismét munkába áll.

Ha példázatom nem elég,
színesebben szeretnéd,
nézd a lenyugvó napot...
De mit rejtenek a csillagok?
Jobb, ha nem tudod.

Hetven után is van élet;
ha nem sietsz, úgy megéred.
Vigaszágon tovább léphetsz,
célozd meg az örök létet!

Nyolcvan után leszel szabad;
elnézik a balhéidat.
Egy kézlegyintés minősít,
de becéznek az unokáid.

Végjátékon zeng az ének,
neked szól, csak te nem érted.
Lenne pedig jó hírem is:
elfogytak az irigyeid.