Strausz Ádám

Balázs, a vitéz

Balázs, a vitéz útnak eredt,
Háta mögé többé nem nézett.
Hosszú út ez, és olyan nehéz;
Mert keresni indult kedvesét.

Lombosok övezte sétány,
Balázs megy csendtörő lován.

Lováról a legény körbenézett,
S elé egy öregasszony kilépett;
"Mily veszedelem lelt, te vén tyúk,
Hogy tőled zárt a gyulai út?!"

"Hadd menjek már tőled tovább,
S lássam nemsoká` a babám!"

"Segíts, katona, jó katona!
Nincs-e nálad finom vacsora?
Másodnapja fázom s éhezem,
Segíts kérlek, segítsél nekem!"

Kenyeret nyújtott, s meleg paplant.
"Az ég küldte magát, az angyalt!"

Bólintott a legény a lován,
S vágtatott kedveséhez tovább.
Sűrű erdő közeledett,
Ahogy jobban esteledett.

Fa tövében megpihent ő,
Hátha veszedelem nem jő.

Madarak váltották a tücsköket,
Lóra pattant, hogy majd tovább üget.
Nem haladott sehová tovább,
Vész fenyegette fehér lovát.

Nyájas kígyó bújt felszínre,
Halálos méreg a színe.

"Kotródj innen, te gyilkos rémség!
Itt a kardom, mely téged széttép!"
Suhintott nagyokat a vassal,
S nézte a kígyót két darabbal.

Nincs, mi gátat szabhatna neki,
Ő párját úgyis megkeresi.

Gátul nem szolgál a farkas sem,
Ilyes vésztől megvédi Isten;
Lova nem botlik a sárban,
Szíve mélyén mindig nyár van.

"Egymás nélkül mit ér a lét?"
S csak száguldott vele a rét.

"Egymás nélkül, mondd, mit ér a lét?
Ha az ölelést oly szeretéd,
Ne kelljen hát már soká várnod,
Megyek! Csak karjaid kell tárnod!"

Pillantását követé meg,
Hogy szorost ölelkezének.

S a dőre nép, az istenadta nép
Rájuk szórja előítéletét:
De ők csak egymásért vannak;
A bolondok nem zavarnak.