Czető László

Idő

Nem sajnálom senkitől, csak néha fáradt vagyok,
S akkor két szemem is a könnyektől ragyog.
Gondolok közben szomorúan arra,
Elfogyott az idő, pedig volt neki haszna.
Jó volna, ha az ember munkájáért időt is kapna,
Hogy aztán valakinek újra odaadhassa.
Az embernek az idő a legnagyobb vagyon,
Csak fogy egyre, kevés marad nagyon.
Patentos erszényéből az ember mindenért idővel fizet,
Napok, órák, percek, de hagyott még vagy tízet.
Erszényéből adja, de nem láthat bele,
Csak utólag derül ki, hogy mit fog majd a keze.
Lehet, hogy a sarkában mélyen rátalál még húszra,
Olyan, mintha minden percben zsákbamacskát húzna.
Ujjaival mind, mind egyre többet keres,
Ritkább lett a haja is, és imitt-amott deres.
Fontos, hogy akarjon keresni, és higgye el, hogy lel még benne cseppet,
Egy utolsó keresésnyit, csak egyetlen egyet.
Csak egy utolsót, hogy arra is jusson,
Hogy elzárja a leves alatt, nehogy kifusson.
Még egyet szeretnék, hogy abban lóherét keressek,
Virágot szagoljak és fákat neveljek.
Csak még egy utolsót, egy utolsó percet,
Hogy szeretteim arcán örömkönnyet leljek.
Tudom, mindenki végtelen időt szeretne,
De ezt nem lehet, bárcsak így lehetne.
Az ember életének minden perc a sajátja,
De bármit fizet ki vele, sohase sajnálja.
Adj belőle szívesen, s bőven magadból,
Mert a végeredmény szép lesz majdan fentről, a magasból.