Ravena May

Egyedül a könnyeimmel

Addig ordítok, míg bírok
az erdő közepén,
mert szívem terhével már nem bírok
egyedül, a könnyeim meg én.

Dallamok és versek,
bármily szívszaggató,
le nem írhatják, mit érzek,
e fájdalom s magány fel nem fogható.

Mert egyedül vagyok,
s még barátaim se vigasztalhatnak igazán,
mert mindjárt meghalok
attól, mi szívem mélyén éget és fáj.

Igen égető a magány,
mert én mindig magam leszek,
s bár nem vagyok oly vagány,
de a nyálas poptól falnak megyek.

Vissza az eredeti témához,
hogy az én műfajom a metál,
de az erdőben a könnyem átkoz,
s a szürkeségtől az élet megáll.

De a lelkemben a vihar nem vár,
ha sokáig így lesz, bajt okoz,
érzéseim ellen nem tehetek semmit már,
és a vihar tovább rombol.

Fáj a szív, a könnyem éget,
de megadom, mit az éj kérhet,
s megszököm éjjel végleg,
az erdőben, egyedül a könnyeimmel,
küszködök az életemmel.