Teréki Zsuzsanna

Kinek túl keveset szóltam...

Csönd van. Itt áll az ajtóban a halál.
Feketeszén szemeivel engem szuggerál.
Nem szól, csak néz, de tudom minden dolgát.
Még nem értem jön, de érint, mert egy éve már.

Még mindig nem szólsz hozzám, csak kifejezéstelen arccal bámulsz.
Mondd meg, kérlek, miért csak a némaság az egyetlen barátod?
Ha szólnál, én felelnék, és megtudnám,
miért állsz folyton előttem mindez után.

Elém lépsz, arcomat súrolja jéghideg bőröd.
Kezemet fogod, testem fagy a jéghideg hőtől.
Egy percre eltűnök és semmivé leszek,
Arcodat látom, ekkor lehunyom a szemem.

Nem a barna doboz, mit látok magam előtt,
Őszinte tekintettel nézel: "ez a lány de megnőtt".
Asztalnál ülve újság előtted.
Fogalmam sincs most sem, mit olvasol: "megjöttem".

Nem is érdekelt sem mozdulat, sem hang.
Sem kopaszodó kobakod, melyen megtört a nap.
Oly messze minden szó, melyet kiálthattam volna.
A gödörnél állva inkább maradtam könnyezve néma.

Intesz, nevelsz, szólsz vagy suttogsz.
Annyira kevés idő, mit az Isten adott.
Messze vagy már nagyon, hiába várom,
Hogy narancsszínű ruhádban lényed újra meglátom.

Maradsz egy földhalom alá rejtett csoda,
Egy emlék, mely mindenkiben ott van.
Ezernyi kép és történet,
Melyet bárki örömmel mesélhet.

Kezemet fogod még, el nem ereszted.
Felnézek rád, hisz ez vagyok, egy kisgyermek.
Ha tudom, mit akkor nem lehetett,
Szavaidat magamban mélyen elrejtem.

Viszont nehéz emlékeid súlya lelkünknek.
Kinek apa örökké védő kézzel.
Kinek az apát nevelő Nagy.
Ez vagy nekem Te, kinek élete ezernyi értelmet ad.