Dobos

Semmi

Hirtelen olyan üres lett a szobám,
Meg tudom ezt mondani akár az illatán.
Nem érzek mást benne, csak magamat,
Eddig csak én érintettem meg ezeket a falakat.

Talán egyszer más is látja majd.
Ezzel nyugtatom magam.
Vagy lehet, csak becsapom az agyam,
Zsákutcába jutok megint. Mindig is abban laktam.

Olyan unalmas ez, jó lenne már mást érezni.
Már nem tudok semmit sem élvezni.
Kihalt a lelkem, úgy érzem, nincs benne már semmi.
Nem tudok már mást csinálni egész nap, csak lenni.

Ha barátok vesznek körül, én nevetek.
Ha ellenségek, akkor veszekszek.
De ha egyedül vagyok, csak merengek.
A gondolataim hatalmas folyamán elveszek.

Mikor az ágyamban elfekszek,
Kényelmesen elhelyezkedek,
Csak egy dolog van a fejemben.
SEMMI.
És ez megőrjít engemet.

Nincsen már íze a fagylaltnak,
Nem beszélek akkor, ha hallgatnak,
Nem akarok, ha mások akarnak,
Nem szólok, ha mások zavarnak.

Csak ülök itt, és nézek.
Kimenni nem akarok, enni sem kérek,
Nincsen szükségem senkire és semmire, attól félek.