Szöllős Villő

Fogytomiglan-holtodiglan

Sajnálom, hogy sosem érezted velem magad annyira biztonságban,
Mint amire gyerekkorodban szükséged lett volna.
Sajnálom, hogy figyelmes hallgatásom sem ösztönzött őszinte beszédre,
Nyitottságom színlelésed végére,
Feltétlen szeretetem felvállalt szerelemre,
Örök próbálkozásom
Bizalom megjelenésére.

Mindent, mit kínáltam, élvezettel fogyasztottál,
S üres kamrád előtt állva nyalogatod tíz ujjam,
Miből etettelek szüntelen.
S te hála nélkül kérdezed,
Főztöm hogy lehet ily íztelen.

De nem tudok lemondással s békével gondolni reád,
Csak mert sorsod szomorú.
Hallani akarom, ahogy térden kúszol felém bocsánatomért éjjeli nassolásként.
Azt akarom, hogy ordíts, bömbölj,
Sírva sikítsd nevem, hogy elhagytalak.
Vágd falba öklöd, melyet együtt építettünk, ha nevem hallod.
Hallod?
Még mindig ennyi mindent váltasz ki belőlem.
Ám szavaim kopásával érzéseim is enyhülnek.
Ugyan írok még hozzád, de már nem sírok.
Tán örömömben, ha egyszer megbánod.
Látod?
Ezt. Mind. Neked. Rólad.