Molnár Szabolcs (soulszabolcs)

Elragadó

Ihlet hiányában ihlet

Betűruhás múzsa elszállt igés szárnyain.
Nem hasad szét fejem, az arcomba könyveim verem.
Izzaszt a kétely, szememben csak éter a friss mozzanat, elröpíti tollamat.
Cikornyás gördeszka alól elveszve zuhanok, örökre sötétben maradok.
Maradok a földön, horzsoló, szent tölgyön, ki szakítja húsom nyers falát,
folyatja drága magját.
Harsona rángatja részeim, enyészetbe mártja verseim.
Ó, hol vagy, te szárnyas?
Szárnyad ernyője lávát csorgatott tetőmre, csatorna voltál, régen akartál.
Akartál engem, szerszámos láda, legdrágább kincsem,
most elaludtál.
Rablótolvaj, széttépted nyelvem keményen!
Nyers a kő, nem bíbor s bugyogó, mint király fején alattvaló,
fanyar nyögésem csattan eléd, csak szerény szórással,
huszár ostor bőrön horkol a bundáddal.
Nincs, kinek elmondjam naplóm keretét,
ha csíráját adnám, életem nem sajnálnád.
Megvetnél, szabdalnád, mit eddig építettem,
azt is nehezen!
Átokkal temetnéd el igyekvő testem,
belső részem két űrbe lépne, robbanna szerte, csak széjjel,
szélsőség énekével.
Mint alkohol, úgy hagy el minden jelző, fondorlat.
Csak hátukat látom, lehet, csak képzelem.
Spiritusz röppen fakó vászon nyakán, festőt dönt olajba, színekbe facsarva.
Zöld tűznél koktélt szürcsöl kormos szarv,
nem hagy nyugtot, kavar, gyomromba mar.
Kavarja vérem, még elérem, értelmem lyukacsos sajt... nem értem.
Nem kapok meleget,
tőled kenyeret,
hideg is csak csordogál, megdermedt drót sírdogál.
Bár sírnék csendesen vagy ordítva, nyersen, keservesen.
Még könnyeim is elvetted tőlem,
mi kell még tőlem? Nem vetted már el előlem?
Nem taposol, mint vak koldus krajcárt réten?
Elporlasztasz mindent! Egy urnát sem hagysz nekem!
Mi kell még, az életem?