Füleki Rebeka

Én

Egy teljes alakos portré

A szívem tulajdonképpen egy táska,
Egy női darab, talán nem is ritka.
Néha rendezett, nem tűri meg a koszt,
Néha pedig elrejt tengernyi káoszt.

A szám gyakran hasonlít egy ollóra,
Ritkán használt, kupisfiók a sorsa.
Volt, hogy éles volt, gyors és határozott,
De többnyire csorba, halk és fokozott.

A szemeim, mint egy kapott, régi plüss.
Megszennyezte sok mosás és egy kis füst.
A fotelban könnyű elfelejteni,
De jó odanézni s magunknak tudni.

Az ölelésem talán egy kanapé,
Nem is az enyém, és nem is senkié.
Amikor úgy kell puha, meleg vigasz,
De utána elhagyatott fátyolhalmaz.