Smitnya Enikő

Addig integess, amíg tudsz

Minap sétáltam egy kertben.
Látogatást tettem.
Rokonomnál voltam
a kiszáradt folyóval szemben.

Egy néni botjára támaszkodva
kert másik végéről nézett rám
mosolyogva.

Látásból ismertem,
mégis tanácstalan lettem.
Ilyen korban minden arc ismert
vagy ismeretlen.

- Átkísérne arra a helyre?
- mutatta, és válaszom meg sem várva
kezem a kezébe zárta.

És hogy időnk ne vesszen kárba,
mert jól tudjuk, semmi nincs oly drága,
mint az idő
- a fránya -
mesélni kezdett, és a távolban
felvillant a múlt lángja.

Történt egyszer, nagyon régen,
az én szüleim idejében:

"Kicsi gyermek voltam éppen,
és mint minden gyermek, én is kértem:
- Játszani szeretnék a zöld réten!
Anyám arcom simogatta:
- Eredj, lányom! - válaszolta, és
vállamat átkarolva
elkísért a kertkapuba.

Megcsókolt és integetett,
végig a szemével követett,
és még mindig integetett...

...én már nem néztem hátra,
féltem, más is látja, hogy
Édesanyám hajnalig itt várna.

Elteltek az évek, felnőtt lettem.
Kertkapu még ott van az úttal szemben,
és mintha édesanyám is ott állna,
áldott kezével a karjába zárna."

Átértünk az út másik oldalára,
azt hittem, a mesének lesz még folytatása.
A néni rám nézett, szeme könnyben úszott,
kezével intett.
Elbúcsúzott.

Ma már tudom, az idő mily` drága.
- Integess, amíg tudsz! -
fordulj hátra.
A vén kertkapu nincs még zárva.
Édesanyád áll ott,
és kezét a magasba tárja.

Integess, amíg tudsz, fordulj hátra!