Benkő Emőke

Születésnap

Forogsz álmodban sorsod tér-idő szekerén,
Szívedbe mar a kétség: ma jót vagy rosszat tettél?
És ki vagy egyébként, te nyugtalan, kereső idegen,
Kinek minden mozdulata olyan idétlen és esetlen,
Kinek szemében oly szemtelenül ragyog a Végtelen?

Lemegy a Nap, s feltűnik a Hold
Sejtelmesen, mint mesélő kobold,
Suttogja ezer bánatod s örömed,
Ezer gyönyöröd s ezer gyötrelmed,
Valaki kopogtat fáradt szíveden.

Új csillagra tekintesz magányos szobádban,
Aki voltál, aki vagy és leszel a világban,
Ott vajúdik a kegyelem-csatornában,
Elfárad s megpihen a Kereszt árnyékában,
Ott, ahol kövekkel többé már senki se dobálja.

Első Ádámod júdáscsókját, Évikém, ne vágyd,
Első Ádámodat, Évám, ne bántsd s ne imádd!
A világ ölelő karjai után többé ne szaladj,
Eljegyeztelek örökre, hogy megmaradj,
Féltőn szerető ölemből ne tépd ki magad!

Hamis fellegvárakra mutató felkiáltójelként állsz itt,
Pengő lant Kezemben hangod, s tetteid Könyvem lapjai,
Rád hagyom az Út, az Igazság és az Élet városának kulcsait.
Minden harcod győzelme s viharaid békessége vagyok,
Élő vized s kenyered, hogy kiáltsd: Halál, hol a te fullánkod?

Lelked bűn-tengerének tükrét véremmel tisztára mosom:
Első Ádámod halála s utolsó Ádámod örök élete a dalom.
Minden reggel szerelmes csókjával ébreszt ezentúl Valaki,
Aki minden születésnapodon hívott szelíden: Lázár, jöjj ki!
Mint szélnek zúgása, úgy van mindenki ebben a világban,

Aki a Lélektől született.