T Tamás Ferenc

Akit a csillagok vonzottak

Mindig is a csillagok vonzották,
Amik az űr sötétjét szétfosztották.
Egyre csak nézte, nézte az eget,
Csak élte a földi árnyék-életet.

Egy csendes hajnalon megszületett,
Mindent kapott, sok-sok szeretetet.
Szülei mindent megtettek érte,
Gyerekként a boldogság kísérte.

Iskoláit szépen kijárta, a tanulást élvezte,
Szürke heteit a napi rutin megfényezte.
De azt soha-soha meg nem értette,
Hogy miért nézi a csillagokat estente?

Jött és elmúlt több szerelem,
Ezer fokon égő, heves érzelem.
Mindent beleadott: kéretlen.
Cserébe amit kapott: értelmetlen.

Sokat dolgozott, túlságosan is sokat,
Hajtotta a soha el nem érhető célokat.
De a fülledt, meleg nyári estéken
Leült a csillagokat nézni csendességben.

Élete több furcsa kanyart is hozott,
De másoknak mindig is örömet okozott.
Távol szakadt szeretett hazájától,
Rajongva szeretett, édes mamikájától.

Kereste a boldogságot itt, az emberek között,
De csak fent találta, ahol csillagfény pöttyözött.
Alig ötven évet élt, és örökre elköltözött,
Immár az örök csillagfénybe öltözött.

Rá emlékezve nézem a kedvenc csillagképeit,
És igyekszem megérteni élete mérföldköveit.
Hisz őt mindig is a csillagok vonzották,
Amik az űr sötétjét szerte- és szétfosztották.