Csorba Melinda

Mikor még a hátsó udvarban az akácfák égig értek

Mikor még a hátsó udvarban az akácfák égig értek,
Vidáman integettek szálló vadludaknak és a szélnek,
Nyári nap tüzében hűs árnyat adtak
Dalos pacsirtának, kacsának és tyúknak.

Mikor még a hátsó udvarban az akácfák égig értek,
Viharban jajongva, sajogva hajoltak meg félve,
Csodálattal bámultam őket, és néztem, csak néztem,
Villámok cikáztak fekete felhők mögül az égen.

Mikor még a hátsó udvarban az akácfák égig értek,
Ólakban kismalacok, birkák egymás mellett megfértek.
A fészer gerendáin fecskefészkek sorakoztak,
Benne kis fiókák a kukacért egymással hadakoztak.

Mikor még a hátsó udvarban az akácfák égig értek,
Bennem naivan boldog volt a gyermeki lélek.
Nem voltak árnyak, félelmek, talányok, miértek,
Valódi volt minden, ami most néma kísértet.

Mikor még a hátsó udvarban az akácfák égig értek,
Gyorsan szálltak az ártatlan gyermeki évek.
Enyém volt a világ, rám várt minden csodája,
Felfedezések, kalandok és álmaim vágya.

Mikor még a hátsó udvarban az akácfák égig értek,
Szerető családtagjaim még szép számmal éltek.
Öcsém és én hallgatunk ámulva nagyszüleink szavát,
Régi időkről meséltek hol vidám, hol bús balladát.

Mikor még a hátsó udvarban az akácfák égig értek,
Önfeledten játszunk katonást, babást és vad indiánregényest,
Nyáron a Hold kísért minket be lefekvéskor a házba,
Édes fáradsággal dőltünk be puha, vetett ágyba...

A hátsó udvarban már nincsenek égig érő akácfák,
Temető csendjében nagyszüleink álmait mécsesek vigyázzák,
Nem játszunk már katonást, babást, vad indiánost,
Pince oldaláról hullócsillagot már egyikünk sem számol.

Nem süvít a tollas, nem pattog a labda,
Nem száll nyári éjben kacagás hangja.
A hátsó udvarban még egy-egy tyúk káricál,
De nem nőnek már égig többé az akácfák...