Teréki Zsuzsanna

Nem gyűlöllek, de búcsúzom...

Kötelék közted és köztem.
Születésem óta ez életem része.
Te voltál előttem, kit tárt karokkal vártak.
Ne hidd, hogy mai napig ez nekem árthat.

Sírtam, és aludni a zajtól nem tudtál,
ezért szépen, lassan, apró lábaidon mellém álltál.
Csitítasz, dalolsz, majd szépen elalszom,
ezt tetted mindig, ha a sötét körberajzolt.

Teltek napok, évek, és egyre többet estem.
Te akkor is jöttél és kezeddel segítettél engem.
Lábaid már nem voltak aprók,
karjaidban az erő morajlott.

Mosolyodat el-elvitte egy-egy bűnös emlék,
tudom, súlya rettentő nehéz.
Felnőttél, és a romlott világban lett rommá lelked.
Az élet rengeteg szépet adott neked.
Mégis eldobtad, mit Isten örökre kínált,
egy ember sincs, ki ilyet valaha kíván.

Szavak, majd tettek, és egyre többet estem.
Sem lábad, sem kezed, mellyel segítesz nekem.
Nézted, ahogy bukom újra és újra,
a sötétben kezdtem hát elbújva.

Hittem, hogy a kötelék köztünk végtelen,
hiszen az ilyen szeretet nem véletlen.
Tested egyedi, de véred, mint enyém,
mégis érzem, ez örökre felemészt.

Búcsúzom tőled, nem gyűlöllek.
Megrontott az élet, a világ körülötted.
Azzá váltál, kit a tükör mutatott.
Torz és sötét alak vissza rád mosolyog.

Este, ha a sötét újra körbevesz,
Te nem leszel már, tudom, örökre ez lesz.
Elengedem a kezed, hisz te már rég nem fogod,
Isten kísérjen téged rögös utadon.