Gazda Vivien

Ostoba falak

Meghal a Nap minden este,
nézem, ahogy elenyészik, elszivárgott,
épp, mint a füst a számból.
Némi vigaszom,
a többit rád hagyom,
nem nyomom már magam agyon,
pici ház, pici terasz, bolyongás az udvar.
De nincs több tonna elnyomás,
majd magamnak csinálom.
Ennyi vagyok, ennyi voltam, maradok.
Csend a csendben, örökre édes otthonom
senkinek soha nem adom.
Semmi emlékem,
lehet, minden csak velem történt,
talán csak én én én vagyok, ki nem ismer sem Istent se e világi törvényt,
még a tárba is fordítva töltöttem be
azt az utolsó töltényt.
Te édes semmiség,
fel sem fogtam, belőlem mindig csak te hiányoztál.
Most enyém a minden, mi volt és lesz, ezer év ide vagy oda.
Falak közt éljen csak mind, ki ostoba!