Kovács Ákos Dániel

A négy ló embert kívánt a hullócsillagtól

Egy pöttöm erdő földúlt földútján
négy ló nyolc szeme lesi a semmit,
s tovább kajtatnak békéjük után.
Minden ló nyerít. Senki sem nyer itt.

Mindenki veszít. A bank kezeit
kopott zsebekbe merítve dalolt.
Üres gyomrocska, kínod merre vitt,
mikor hullámon fogak nyoma volt?

Ne is válaszolj, szaftos még a szád!
Legalább valld be, hogy finom voltam!
Étlappá gyúrom szívem panaszát,
s ínyencek rágnak vígan a porban.

Négy ló bandukol, nem érik utol
a boldog időt, mi már lepergett.
Órát túrnak az útra hamuból,
és siratják a másodperceket.

"Éhínség voltam" - nyögi a fehér -
"Ebéd gyanánt én főztem a semmit,
s most aszott testük egy zsákban elfér."
Éhínség nyerít. Senki sem nyer itt.

"Háború voltam" - dörmögte egy rőt -
"A kard jogába vakon vetett hit,
s anyaként szültem nekik temetőt."
Háború nyerít. Senki sem nyer itt.

Egy hullócsillag gyémántként csillog;
meglesik az ég porcelánjai.
Mit kívánsz? Mondd hát! Szíveden billog,
mit ijedt szád csak súgva mondhat ki.

A négy ló kívánt, emberi kislányt
szült egy törmelék, a jövő kigyúlt,
majd fakó fénye a kislány iránt
érzett melegtől a mennyekig nyúlt.

"Betegség voltam" - zengi az ében -
"Minden ölelés egy új testbe vitt;
végül mind kimúlt, s én körbeértem."
Betegség nyerít. Senki sem nyer itt.

"Halál voltam én" - szeme vörös köd -
"Én csitítottam azok lelkeit,
kiknek a szíve még reményt köpött."
A Halál nyerít. Senki sem nyer itt.

Némán tépdesték az idő láncát,
a kislány pedig nővé érett meg.
Lesi őket a csend moraján át,
s szívéből gyúr egy másik életet.

Egy szőke fiút, kinek mosolya
a szemei kék fényétől meghitt.
A lány odalép és megcsókolja.
Minden ló nyerít, mert a szív nyer itt.