Smitnya Enikő

Lent a völgyben, az öreg fahídnál

Azúr-kék égen hófehér felhő suhant,
zöldellő fákon üde rügy dalra fakadt.
Lila ibolyát, orgonát, friss barackvirágot
kínált - mint örök ifjúság -
míg lent a völgyben, az öreg fahídnál
szélsebes iramban elhaladt egy vonat,
a kupéban virágos ruhában ülve
tovatűnt a tavasz.

Hófehér felhő aranysárgába öltözve,
búzaföldeket bőséggel öntözve,
erdő-mező fölé szállva, rákiáltott a világra:
"málnát, cseresznyét, hamvas barackot tessék!"
- érett életünk a legszebb emlék -
míg lent a völgyben, az öreg fahídnál
a nyár kezében kosarával
elillant vonatával.

Sírdogáló felhő ködös komorsággal
szél hátán érkezett. Mennyei almafákról
károgó varjakat kergetett.
Fügét, diót, szilvát sorba rendezett,
sárga falevelet sepergetett,
- az idő megöregedett -
míg lent a völgyben, az öreg fahídnál
lassított egy vonat, és az ősz
dolga végeztével köddé vált békességgel.

Ezüstfelhő gyémánt égen szállva
lassan megdermedt a lét kapujában.
Fagyos határ felett a túlsó partra meredt,
onnan kémlelte az eget,
ahonnan még senki nem jött vissza,
- az idő elmúlt -
míg a tél a deres hegyek alatt
lent a völgyben, az öreg fahídnál
havat fújt a sínekre, jégpáncélt a földekre,
és a vonat, mely a sorsunkat vitte,
elment örökre!