T Tamás Ferenc

Éji erdő

Közeleg az éj ezernyi sötét árnya,
A benned lévő tűz és parázs kizárva.
Hideg jön, csalfa csend, néma feketeség,
Egyedül élő, mogorva remeteség.

Immár lenyugodott a Nap, sötét a táj,
Dideregve bújik össze a birkanyáj.
Néha hallatszik egy bagoly huhogása,
Vadászni készülő szárnyak suhogása.

Róka oson letört ágak között némán,
Orra jelez, szeme rögvest rajt a prédán.
A vad nem sejti a leselkedő veszélyt,
Prédává válik, nem kap szemernyi esélyt.

Éjfél jön, csak a lidércek ólálkodnak,
Éji vaddal szilaj`, némán hadakoznak.
Sírhant felől jön árnyak hideg sóhaja,
Hajdani, volt életük gyászos moraja.

Rőt csillagfény ezer árnyával beköszönt,
Mint messziről jövő, távoli fényözön.
Az éji erdő rőt ködbe burkolódzik,
A félelem járta sötét fodrozódik.

Valahol távol, messze-messze keleten
Az első napsugár jön fel reszketegen.
Új nap kel fel, az éji erdő megújul,
Ahogy a természet ereje felújul.