Marsi Szabolcs Ádám

Te, én és a lánc, mi összetart

A boldog emlékekre boldogan emlékszek vissza,
olyan, mintha az előző életem lenne.
Az érzelmeimet a tiéd zsebkendője felitatja,
ha el kellene téged engednem, akkor az nem menne.

A csókunk tánca tűz-óceán,
de a ladik, mi e vízen lebeg, nem ég el.
Talán egy az egymillióhoz ez az óperenciás,
amiben újra meg újra elsüllyedek.

És látom azt a gyűrűt a kirakatban
nap mint nap, minden éjjel,
a szívem dobog kör alakban,
amint elképzelem azt, hogy kimondod az "Igen!"-t.

Csodálatos lehetne...
Én lennék a legboldogabb ember,
ha ez a lány a feleségem lenne,
és oly közel vagyunk hozzá,
és oly közel vagyok hozzád,
és oly közel leszel hozzám.

Csodálatos,
én vagyok a legboldogabb ember,
ez a lány a feleségem,
és oly közel vagy hozzám,
oly közel vagy hozzám.

Nem megmondtam?
Mert ez a gyűrű, mit ujjadon viselsz, tökéletes,
ezt terveztem, hogy így fessen,
és lehet, én vagyok az egyetlen őrült srác,
aki kiszámolta, hogy a kristályba
a napsugár ugyanabban a szögbe essen.